Kanizsai Dorottya Gimnázium

Kirándulás Kárpártaljára - Összefoglaló

Nem könnyű feladat összefoglalót írni öt olyan eseménydús napról, mint amilyen a mi kirándulásunk volt Kárpátaljára. Emlékszem arra a furcsa érzésre, ami akkor töltött el, amikor szombat kora reggel felszálltam a buszra az iskola előtt. Hazudnék, ha azt állítanám, nem szorongtam egy kicsit az utazástól. Nehéz volt elhinni, hogy bizony, mi most felkerekedünk, és Ungvárra megyünk – de azt már induláskor tudtuk és éreztük, hogy temérdek feledhetetlen élmény vár ránk.

Hosszú órák múlva, és rengeteg végighallgatott zenealbum után értük el a határt, Magyarország túlsó felén. A telefonok egyszercsak egy órával későbbi időt mutattak, bennünk pedig tudatosult, hogy közeledünk az úticélunkhoz.

Ungvár szép város, leszámítva az utakat, mert azok finoman szólva rossz állapotban vannak. Szerencse, hogy két abszolút megbízható sofőrünk volt. Éppen akkor volt pünkösd ünnepe, amikor mi ott jártunk, ezt az is jelezte, hogy a kerítésekre zöld ágakat és leveleket aggattak az emberek. A busz ablakából sok csillogó, arany és kék kupolás templomot csodálhattunk meg.

Minden olyan más volt, mint otthon! Szombathelyen nem gyakran fordul elő, hogy egy tehéncsorda ballag előttünk az úttesten. Amerre néztünk, számomra kiolvashatatlan cirill betűs feliratokat láttunk. Ha akartam volna, se feledkezhettem volna meg arról, hogy Ukrajnában vagyok, mert mindenfelé kék-sárga zászlók lengedeztek, sőt láttam kék-sárgára festett háztetőt, hidat, még víztornyot is. Mégis olyan kellemes meglepetés volt, ha egy boltban az eladó magyarul köszönt nekünk! Szokatlan volt hrivnyában nézni az árakat, az étkezés meg külön érdemel pár szót: sosem gondoltam volna, hogy egyszer uborkalevest fogok enni. Ahogy a borscsról vagy a pelmenyiről se hallottam még. Egyébként kis túlzással káposztát káposztával ettünk, még az úticsomagunk is azt rejtett. A ’Dubky Hotel’ nevű szállásunk kényelmes volt és rendes. Jólesett lepihenni a szobánkban egy élményekkel teli nap végén.

Ami a programokat illeti, annyi érdekes látnivalót mutatott az idegenvezetőnk, hogy nehéz lenne egy olyat választani közülük, ami a legjobban tetszett. Sok-sok olyan helyre mentünk el, amikről eddig csak fotókat láttam a történelemkönyvekben. A hősies Zrínyi Ilona szobrát ugyanúgy megkoszorúztuk Munkács várában, mint nyelvújítónk, Kazinczy Ferenc sírját Sátoraljaújhely-Széphalmon. Itt látogatást tettünk a Magyar Nyelv Múzeumában is. Valóban kötelességünk megfogadni Kölcsey intelmét: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.”
Ami a programokat illeti, annyi érdekes látnivalót mutatott az idegenvezetőnk, hogy nehéz lenne egy olyat választani közülük, ami a legjobban tetszett. Sok-sok olyan helyre mentünk el, amikről eddig csak fotókat láttam a történelemkönyvekben. A hősies Zrínyi Ilona szobrát ugyanúgy megkoszorúztuk Munkács várában, mint nyelvújítónk, Kazinczy Ferenc sírját Sátoraljaújhely-Széphalmon. Itt látogatást tettünk a Magyar Nyelv Múzeumában is. Valóban kötelességünk megfogadni Kölcsey intelmét: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.”

Amikor Szolyván megnéztük a sztálini terror magyar és német áldozatainak emlékfalát, vagy amikor az első és második világháborús katonai temetőbe mentünk, kicsit összeszorult a torkom – megrendítő látni az áldozatok hosszú névsorát, a rengeteg hadisírt.
Izgalmas volt a szűk alagutakban mászkálni a II. világháborús erődrendszernél. Templomokat látogattunk meg és várakat jártunk be. Egyik legemlékezetesebb helyszín a Schönborn-kastély volt: az úr, aki körbevezetett bennünket az épületben, mintha egyenesen az 1800-as évekből érkezett volna, hogy elmondja a történetét – ezt azóta is sokszor emlegetjük. Kedvenc programunk talán mégis a fürdőzés volt, a forró üstökben és a hideg patakban – kár, hogy az Őrségben nincs ilyen.

Jó volt találkozni az ungvári Drugeth Gimnázium diákjaival, akik nagyon közvetlenek voltak, hamar összebarátkoztunk, és jót beszélgettünk velük. Alaposan meglepődtem, amikor hallottam, hogy bár egyidősek vagyunk, ők jövőre egyetemre mennek.
A hazafelé vezető úton megmosolyogtató volt hallgatni, hogyan halkul el a társaság: eleinte harsányan énekeltek hátul, de mire feljöttek a csillagok, néma csend honolt a busz belsejében – azt hiszem, a sofőrökön kívül mindenki elbóbiskolt.

Hazaértünk, és ezzel véget ért a kalandos utazás. De magunkkal hoztunk számtalan emléket, amiket sose fogunk elfelejteni. Életreszóló emlék – ez a megfelelő kifejezés rá. Nekem legalábbis még biztos eszembe fog jutni nem egyszer és nem kétszer, ahogy a Himnuszt énekeljük a Honfoglalás-emlékmű előtt a Vereckei hágón; ahogy hunyorogva felnézünk a munkácsi várban magasodó Turulmadár szoborra; vagy éppen az, ahogy a frissen megismert ungvári barátainkkal a térkövek közül feltörő szökőkút vízsugarai között szaladgálunk.
 
 

Nagyon örülök, hogy elmehettem Kárpátaljára – ez volt az első alkalom, hogy ott jártam, és talán az utolsó is. Azt hiszem, az összes utazó diák nevében mondhatom, hogy hálás vagyok a lehetőségért. Valójában el sem tudjuk képzelni, mennyi munkával járt előkészíteni az utat, de a szervezés eredményes volt. Mindannyian jól éreztük magunkat. Köszönjük!

 
2018. június 29. Szabadi Emma 9.K
Fotó: Lovassné Vass Enikő

Hírek, aktualitások

Eseménynaptár

Hasznos linkek