Kanizsai Dorottya Gimnázium

Kárpátalja 2018 - Árpád apánk nyomában

Vasárnap reggel a megszokott időben ébredtünk. Legalábbis azt hittük. Érdekes az időszámítás, mert a magyar lakosság a magyarországi időben számol, az ukrán idő pedig egy órával előbbre tart. Szépen beállítottam a telefonomat 6 órára, csak azt nem vettem figyelembe, hogy átállt ukrán időre. Így sikerült egy órával korábban felkeltenem szobatársaimat. Később kiderült, hogy nem voltam evvel egyedül. Ha már így esett, lementünk a közeli tóhoz. A szúnyogokon kívül, akik szép számban képviseltették magukat, néhány horgászt találtunk ott. Kellemes volt a levegő, mélyeket szippantottunk belőle.

Mire visszaértünk, már indulhattunk is reggelizni. Jól belaktunk, mert tudtuk, hogy csak este érünk vissza, és az úticsomagból kell gazdálkodnunk. Izgatottan készültünk a kirándulásra, hisz Árpád apánk nyomába eredtünk, fel a Vereckei hágóhoz. Szikrázó napsütésben utaztunk, de a táj homályban úszott, hisz az előző napi eső párába burkolta a hegyeket. Egy ideig jól haladtunk azon az úton, amit még a moszkvai olimpia alkalmából építettek. Nincs autópálya, ez a kétsávos út vezet Kijevbe. Idegenvezetőnktől azt is megtudtuk, hogy 1980 előtt nem volt más út, csak az, amelyik a Vereckei hágón vezet keresztül. Ez a mondat akkor nyert értelmet, amikor megláttuk, hogy milyen is az az út! Két autó alig-alig fér el egymás mellett a meredek szerpentinen, amin jelenleg a kátyúk miatt lépésben lehet haladni. Időnként fel kellett emelni a busz alját, hogy keresztüljussunk egy-egy hatalmas gödrön. Két év alatt is sokat romlott a helyzet! Mivel lassan mentünk, volt alkalmunk megszemlélni az éppen pünkösdöt ünneplő pravoszláv lakosságot, később pedig a tájban gyönyörködhettünk. Az utolsó métereket gyalog tettük meg. Közelről láthattuk a veszedelmes medvetalp nevű növényt, ami súlyos égési sérüléseket okoz, ha hozzáérünk, és azt a szállodát is, amit akkor kezdtek építeni, amikor még zajlott arrafelé az élet, és ami azóta szinte teljesen összedőlt.

Pár perc múlva végre megláttuk az emlékművet és elénk tárult a csodálatos látvány, ami a honfoglaló magyarokat is lenyűgözte. „Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája!” – írta Petőfi, de ezen a helyen nem értünk vele egyet! Itt igazán fáj, hogy ez a csoda már nem a miénk! Elénekeltük a himnuszt és elhelyeztük koszorúnkat. Ez az a hely, amit minden magyarnak látnia kell egyszer! Két éve elhatároztam, hogy a jövendő osztályomat elhozom ide, és boldog vagyok, hogy sikerült! Ezt soha nem fogják elfelejteni! Készítettünk néhány képet, aztán indultunk tovább, mert még sok program várt ránk.

Következő célunk Felsőgereben volt, ahol várt minket az Árpád vonal leghosszabb fennmaradt bunkere. Rövid várakozás után elindulhattunk lefelé a katakombákba. Megdöbbentő, hogy ezen a szűk helyen emberek éltek, akik hónapokig talán fel sem jöhettek a napvilágra. Volt lenn vízvezeték, kórház, még borospince is. Bevenni nem tudta az ellenség, csak megkerülni. Árpád-vonal maradványok Felsőgerebennél ; Kárpátalja ma: a felsőgerebeni bunker
A hazai történelemtanításból az én időmben persze teljesen hiányzott ez a védelmi vonal, ugyanúgy, mint következő célpontunk a Szolyvai Emlékpark. A kárpátaljai Szolyva városban a második világháború végén, 1944 novemberében létesített egykori szolyvai gyűjtőtábor áldozatainak, a “málenykij robot” elszenvedőinek, illetve tágabb értelemben a szovjet megtorlás és a sztálini terror áldozatainak emléket állító emlékparkot 1994 novemberében avatták fel. Becslések szerint több mint 40 ezer kárpátaljai magyart és svábot zártak lágerbe. Ukrajnai, belorussziai, kaukázusi és más munkatáborokban, lágerekben, mint hadifoglyokat tartották őket fogva. Megtizedelték az értelmiséget, szibériai, sarkvidéki táborokba hajtották a papságot. 1946-tól fokozatosan hazaengedték az életben maradottakat. Az elhurcoltaknak legalább 70 százaléka nem látta viszont szülőföldjét, csontjaik jeltelen sírokban nyugszanak Szolyvától a távoli Szibériáig. Döbbenet!
Elhelyeztük az emlékezés koszorúját, fejet hajtottunk az áldozatok emléke előtt. Ottjártunkkor éppen szakadt az eső, de a korábbi jégesőnek már csak a nyomait láttuk, vagyis másodszor is megúsztuk a jégverést, aminek főképp a buszvezetők örültek.

Tartalmas napunkba még a beregszentmiklósi várkastély meglátogatása is belefért. A kastély főképp arról nevezetes, hogy itt töltötte utolsó éjszakáját magyar földön II. Rákóczi Ferenc, mielőtt Lengyelországba menekült. Ma Sárospatakon látható az az asztal, amin a fejedelem aludt, indulásra készen, sarkantyús csizmában, ami nyomot hagyott az asztal lapján.

2001-ben Bartosh József festőművész és felesége negyvenkilenc évre bérbe vette a romos várkastélyt azzal a céllal, hogy mindennapi tevékenységüket, művészetüket, kapcsolataikat latba vetve felvirágoztassák azt. Művészeti táborokat tartanak, amikor is a művészek egy-egy képüket felajánlják értékesítésre, hogy a bevételből támogassák a kastély felújítását.
Barosh József végigvezetett minket a kastély termein, még egy titkos járatot is kipróbálhattunk. Számos szép festményt is láthattunk. Érdekességük, hogy többnyire megvásárolhatók. A művész munkájának látható eredménye van, de még sok a feladat. Nemes szándéka támogatást érdemel.

Utunkat folytatva hamarosan ismerős tájékra értünk, ahol várt minket a jól megérdemelt vacsora, egy kiváló töltött káposzta.


 
2018. június 12. Lovassné Vass Enikő

Hírek, aktualitások

Eseménynaptár

Hasznos linkek