Kanizsai Dorottya Gimnázium

Dicső múltunk hőseinek nyomában a Délvidéken

Első nap

A kirándulás reggelén mindenki izgatottan várakozott a busz mellett. Nevetgéltünk, beszélgettünk és arra gondoltunk, milyen izgalmas programok várnak ránk az elkövetkezendő öt napban.

A felfokozott hangulat az úton is folytatódott, énekelgettünk, poénkodtunk, amíg a határhoz nem értünk. Ott azonban mindenki elcsendesedett és érdeklődve vártuk, lesz-e esetleg komolyabb ellenőrzés. Le kellett szállnunk a buszról és egyesével ellenőrizték papírjainkat, de hála Istennek, minden rendben zajlott.

Első állomásunkra, Szabadkára dél körül érkeztünk meg. Őszintén meg kell mondanom, nagyon meglepődtem attól, amit tapasztaltam. Szabadka városa teljes mértékben felülmúlta az elképzelésemet. Arra számítottam, hogy egy szegény, lepukkant városkába érkezünk majd, de lenyűgözött, amit láttam.

A Városháza előtti tér közepén egy gyönyörű kék szökőkút volt, és körülötte szép virágok. Persze, mindenki rögtön kihasználta az alkalmat és fényképezett. Ezután egy kis szabadidőt kaptunk, hogy felfedezzük a teret és környékét. Az egész városra egy bohém hangulat volt jellemző. Telis tele volt különböző kis beülőkkel, éttermekkel, kávézókkal.

Miután a társaság újra egyesült, bementünk a városháza épületébe, ami szecessziós stílusban épült és tele volt rengeteg színes és bonyolult mintával, amit mind kézzel festettek, ahogy ezt a magyar nyelvű idegenvezető hölgytől is megtudtuk.

A barangolás után a nagyteremben lehetőségünk volt beülni a főnöki székekbe, majd megnézhettük azt a kis szobát, ahol kimondják a boldogító igent, vagyis a házasságkötő termet, ami szintén gyönyörű es egyedi volt.

A városháza épületéből kiérve vidám zenére lettünk figyelmesek, majd elegáns ruhába öltözött emberekre. Ekkor mondta idegenvezetőnk, hogy sorban érkeznek a házasodni készülő párok, a zenészek pedig végigkísérik őket egészen a városházáig és zenélnek nekik.
Az itt eltöltött idő után meglátogattuk a Kosztolányi szobrokat, majd elmentünk a zsinagógához, amit sajnos csak kívülről tudtunk megnézni. Kicsit nehezen, de megtaláltuk Mátyás királyunk szobrát és elhelyeztük koszorúnkat.

A szabadkai programok után a szállásunk felé vettük az irányt, a Kátai tanyára. Persze a tanya név hallatán mindenki egy kicsit megijedt, de ugyanúgy, mint Szabadkánál, itt is teljesen lenyűgözött mindenkit a hely. A tanya gyönyörű volt és otthonos, vendéglátóink pedig nagyon nagy szeretettel fogadtak minket.

Az egész napos utazás és barangolás után már mindenki eléggé éhes volt, így alig vártuk, hogy vacsorát kapjunk. Mint aznap minden más, a vacsora is felülmúlta a várakozást, isteni levest és csirkét ehettünk. A hangulat a vacsora közben érte el a tetőpontját. Kis csapatunk végigénekelte szinte az egész étkezést, még kísérő-tanaraink is csatlakoztak hozzánk, sőt elénekelték nekünk a Kanizsai Dorottya Gimnázium indulóját! A vacsorát követően először mindenki a szobájába ment felfrissülni, majd kisebb csapatokba verődve folytattuk az estet, beszélgettünk, kártyáztunk, és nagyon sokat nevettünk, ami tökéletes lezárása volt kirándulásunk első napjának!

Kovács Patrícia 11.B


Második nap

A szerb főváros meglátogatása a kiránduló csoportból sokakat érdekelt, volt olyan, aki ezt várta a legjobban. A program fő célpontja a nagy múlttal rendelkező, egykori magyar végvár volt. Mindenkit foglalkoztatott a kérdés, hogy egy nagy hagyományőrző, vagy egy teljesen leharcolt, elhanyagolt várral találjuk majd szembe magunkat?

A látogatást egy háromnegyedórás hajóút előzte meg, azon a helyszínen, ahol egykoron Kapisztrán János hős katonái küzdöttek meg a törökökkel. Idegenvezetőt is kaptunk, aki angolul ismertette meg velünk a vár és a főváros érdekességeit, jellemzőit. A hajóról nézve a vár monumentálisnak mondható falait és masszív, erős bástyáit csodálhattuk meg. Elképesztő érzés volt történelmünk egyik legdicsőbb helyszínén hajókázni.

Rövid séta után felértünk a várhoz, ahol megkaptuk a választ arra a kérdésre, amit az élménybeszámolóm elején tettem fel. A vár remek állapotban volt, és látszottak a felújítás nyomai is. Mivel éppen gyereknapot tartottak, nem érezhettük a történelmi hangulatot.

Valójában egy Magyarországon is gyakran szervezett majális „parkot” láthattunk. A hagyományőrzés csak elvétve volt felfedezhető programok formájában (Íjaszat, lovaglás, páncélviselés). Mindezek ellenére a várból való kilátás, az építmény korhűsége, és maga az élmény, hogy Hunyadi János nyomában járhattam, kárpótolt mindenért.

Szanyi Olivér 11.B

Belgrád az ellentmondások városa. Pár év múlva érdemes visszalátogatni, mert most hatalmas építkezések folynak mindenhol. A Duna-part hangulata leírhatatlan, még így, az építkezések közepén is.

2019. május 26-án tartották hazánkban az uniós választásokat, ahol már mi is, mint nagykorú magyar állampolgárok élhetünk a szavazati jogunkkal. Lovassné Vass Enikő tanárnő segítségével mindenki-aki akart-időben átjelentkezett, bár többen sajnálatos módon nem éltek ezzel a lehetőségükkel.

Vasárnap mindenki izgatottan várta a szavazás pillanatát, hiszen nem mindennapi dolog az ember életében az első szavazása, ami most ráadásul a belgrádi Magyar Nagykövetségen történt. Aznap délután miután megtekintettük a dicső Nándorfehérvár várát és a Szent Száva Székesegyházat, elindult az öt „elsőszavazó” és tanáraink a nagykövetség irányába, az idegenvezetőnk segítségével. Egy kisebb sétát kellett megtennünk, de hamar odataláltunk.

Elérkezett a szavazás. Beléptünk a nagykövetségre, ahol fogadtak minket. Felsorakoztunk és elkezdődött a szavazás menete. Egyesével elkérték tőlünk a személyinket ellenőrzésre, ezután aláírtuk az ellenőrzőlapot a szavazáshoz, majd megkaptuk a borítékot és a szavazólapot. Velünk, újdonsült szavazókkal ismertették a helyes eljárást az érvényes szavazáshoz, és még egy kis ajándékot is kaptunk. Majd bementünk a szavazófülkébe, leadtuk az adott pártra az ,,X"-ünket, betettük a borítékba és gondosan lezártuk. Végezetül pedig bedobtuk szavazatunkat az urnába. Egy nem szokásos szavazóhelyen történt életünk első szavazása. Mi, diákok egy teljesen más érzéssel jöttünk ki az épületből. Ezek után persze az „elsőszavazók” csoportfényképezése sem maradhatott el, így megörökítettük a nagy pillanatot.

Wilhelm Kristóf 11.B


Harmadik nap

A harmadik napon, reggel 8-kor útra kelt 40 fős csapatunk, hogy végre megismerhessük zentai, magyar diáktársainkat. Mindenképpen lelkesítő volt Szerbiában belépni egy olyan iskolába, ahol magyarul beszélnek az emberek. Egy rövid tájékoztatás után kísérőket kaptunk, abból az osztályból, melyet nemsokára viszontlátunk Szombathelyen. Amíg tanáraink megbeszélték a közös feladatokat, diáktársaink körülkalauzoltak minket Zentán, megmutatták a városházát, majd sétáltunk a Tisza-part mentén. Sajnos a környezetszennyezés nem kíméli ezt a folyót sem, a vízen úszó rengeteg műanyagpalack nem nyújtott felemelő látványt. Ugyanakkor zentai diáktársainkkal nagyszerűen kijöttünk, csak azt sajnáltuk, hogy rövidesen elváltak útjaink, hisz sűrű volt a program, indulnunk kellett tovább.

A következő állomás Óbecsén a Than Emlékház volt. Ezen a helyen több tucat olyan játék, kiállítási tárgy található, melyek nem mindennapi módon mutatják be a fizikai jelenségeket. Nem unatkoztunk. Szórakoztató volt sorban kipróbálni a különleges játékokat. Ezek után utunk az óbecsei Türr István-zsiliphez vezetett, ami valóban hatalmas, ám a Tiszában lubickoló szemét ismét elvonta a figyelmünket. Utunkat Törökbecsén folytattuk, ahol a templomkertben megemlékezünk az aradi vértanúról, gróf Leiningen Westerburg Károlyról, aki felesége révén lett törökbecsei nagybirtokos. Szobránál elhelyeztük koszorúnkat. Eközben sajnos az időjárás nem osztozott a terveinkben. Leszakadt az ég, úgyhogy a temetőben zuhogó esőben tisztelegtünk a Hungária szobor előtt, ami az 1848. október 13-i győzelmünknek állít emléket, s az utolsó ilyen szobor Szerbia területén. Elhelyeztük koszorúnkat, s mivel bőrig áztunk, a szállás felé vettük az irányt, hogy feldolgozzuk ezt az eseménydús napot, száraz ruhát vegyünk és kipihenjük a fáradalmakat.

Mikitovics Evelin 11.B


Negyedik és ötödik nap

Villámgyorsan teltek a napok, s máris búcsúzni készültünk Zentától. Előtte azonban még hátra volt a Zentai csata emlékkiállításának megtekintése a városháza tornyában. Hogy megnézhessük, rengeteg lépcsőt kellett megmásznunk, de megérte. Egy szépen összeállított, modern kiállítás fogadott bennünket, a terepasztal pedig szinte életre keltette az eseményeket. A legfelső szintről megcsodálhattuk Zenta panorámáját, egészen a Tiszáig elláttunk. Amikor újra szilárd talajt éreztünk a lábunk alatt, búcsút vettünk zentai barátainktól, annak tudatában, hogy hamarosan találkozunk Szombathelyen.

Következő állomásunk Nagykikinda volt, ahol megnéztük Európa egyik utolsó szárazmalmát, majd a közelben talált mamutcsontvázat, s már gurultunk is tovább a határ felé. Szerencsére ezen az ellenőrzésen is viszonylag gyorsan túljutottunk, így hamarosan megérkeztünk a Bega menti Párizsba, Temesvárra.

A központi park szoborsorát sajnos csak távolról csodálhattuk meg, mert éppen felújítási munkálatok folytak és nem lehetett bejutni a parkba. Románia legnagyobb moldáv stílusú temploma viszont mindenkit lenyűgözött méreteivel és szépségével egyaránt. Végigsétáltunk a Lloyd soron, a gyönyörű épületek között, s már értettük, miért nevezik „Párizsnak” a várost. Impozáns látványt nyújtott az esernyős utca és a Paradenplatz is. Gyorsan megkoszorúztuk Klapka György szobrát, azaz megkoszorúztuk volna, ha a koszorú nem marad a buszon.

Így egy nemzeti szalaggal emlékeztünk meg a hős hadvezérről. Ezután szednünk kellett a lábunkat, mert már gyülekeztek az égen a sötét fellegek, hogy elmoshassák a további sétálgatást. Megint bőrig áztunk, amíg buszunk megpróbálta átküzdeni magát az iszonyatos forgalmon, s azon, hogy a GPS nem mutatta a magasság-korlátozást. Laza másfél órát töltöttünk kapualjakban, illetve egy buszmegállóban, kinek hová sikerült beférnie. Sajnos a szállásunk nagyon messze volt a városközponttól, így csak a környéken sétálhattunk vacsora után. Este szomorúan konstatáltuk, hogy másnap véget ér a nagy utazás.

Reggel szép időre ébredtünk, nem kellett újabb esőtől tartanunk, legalábbis egyelőre. Gyorsan bepakoltunk a buszba és búcsút intettünk Temesvárnak. Mindannyian azt éreztük, ide jó lenne visszatérni, hogy alaposabban megnézhessük a várost.

Aradra érve azonnal a vesztőhelyet kerestük fel, ahol kioltották dicső tábornokaink életét. Szerencsére jó állapotban találtuk az emlékművet. Elhelyeztük koszorúnkat, majd elénekeltük a Himnuszt.

A fiúk még egy magyar zászlót is előhúztak, avval is tisztelegtek a hősök emléke előtt. Innen a 13 vértanú emlékére állított Szabadság-szoborhoz mentünk, ahol ismét koszorúztunk. Közben éreztük, hogy figyelnek bennünket. Katartikus pillanat volt, amikor a fiúk a szobor tövében elénekelték a székely himnuszt. Nem hirtelen ötlet volt, tudatosan készültek rá. Hát ilyenek (is) ezek a mai fiatalok! Büszke voltam rájuk, bár kicsit aggódtam a figyelő szempárok miatt.

Egy rövid városnézés várt még ránk, ahol meggyőződhettünk Arad szépségéről és magyar jellegéről, majd buszra szálltunk, hogy nekivágjunk a hosszú útnak hazáig.

Fáradságos, de csodálatos kirándulás volt. Ezúton is köszönjük a lehetőséget, hogy megvalósíthattuk !

A kiránduláson készült fotóinkat a Galéria & Média menüpont alatt tekinthetik meg ! :)

 

2019. július 10. Lovassné Vass Enikő

Hírek, aktualitások

Eseménynaptár

Hasznos linkek